AA hősök

858

Barkász Heléna klinikai szakpszichológus történetében egy sokak által lenézet helyre kalauzol el, ahonnan meglepően sok hasznos tanulsággal a fejében távozik. Ezt a történetet és a tapasztalatokat osztja meg formabontó módon ebben a hosszabb cikkében.

Ma elmentem egy igazi AA gyűlésre. Nem mint érintett, tapasztalati résztvevő, alkoholista, csupán szemlélőként.

Mindig is érdekelt ez a módszer, amit annyi filmben láttam már egy-egy jelenet erejéig megvillanni, de belül sosem raktam össze, hogy mit is takar. Annyit elmondhatok, hogy nem azt kaptam, amire számítottam. Annál sokkal többet.
A kopott, itt-ott horpadt, sérült falakat pszichiátriai betegek alkotásai igyekeztek jótékonyan eltakarni a szemlélődők elől. Ezek a képek nem keretben voltak, hanem mind a maga módján; furnérlemezre és selyempapírra festve, össze-vissza, elhajolva és sérült szegéllyel, de mégis diadalmasan és erősen függtek. Valahogy ez a jelző illene azokra az emberekre is, akiket a gyűlés során megismerhettem.

Pár perc csúszással értem a helyszínre, az esti forgalom könyörtelen volt. Két részre lehetett volna osztani a szobát, a kivilágított térben körben helyezkedtek el mindenféle székek. Olyan volt a szoba, mint egy raktár, ahová régóta hordják már azokat a darabokat, amiknek csak itt lehet helye. És itt van is.

A sötétebb félben szintén székek álltak, mint az előadásokhoz berendezett, egymással párhuzamos sorok. A telefonban a csoportvezető azt mondta, máskor is beülnek ide pszichológusok, és ők mindenkit szívesen látnak.

Azt gondoltam, ez a “nézőtér szerű” rész lehet a gyűjtő helye a lelkes hallgatóknak, vagy más hozzám hasonló szakmabelieknek. Már csak a késés miatt sem akartam a körben keresni helyet. Meg aztán, mi keresnivalóm van nekem ott?!

A legelérhetőbbnek egy fonott szék tűnt, nyári ülőgarnitúra darabja lehetett hajdanán. Gyorsan leültem, a kopott szálak reccsenésére páran oda fordultak, majd visszafordultak a beszélőhöz. Ezen a gyűlésen konkrétan az volt az érzésem, hogy nem tudnám biztosan megmondani, hogy ki a páciens és ki a csoportvezető. Később leesett, hogy kettő nem zárja ki egymást.

Épp egy középkorú férfi beszélt. Előre pillantott, mintha a szemben ülők cipőjét figyelné, de igazából gondolatban messze-messze járt, távoli múltjából idézte fel, miért került oda.

Ahogy ránéztem ezekre az emberekre, azt gondoltam, hogy ha bármelyiket meglátnám egy buszmegállóban, vagy négyes-hatoson, vagy a Nyugati aluljáróban, biztosan azt gondolnám, ez egy tipikus alkesz, és ugyanúgy átfutna az agyamon a lesajnálás, mint a többségnek.

Meg- és kibeszélik magukból a történeteiket

Sztereotípia, hogy egyszerűen megvetjük ezeket az embereket, mert gyengébbnek tartjuk őket magunknál. Nem tudtak ellenállni egy szenvedélynek, aminek mi igen. De minden embert beültetnék egy ilyen ülésre, hogy vegye észre, mennyire káros így általánosítani.

Azt kell mondjam, mindannyiunknak vannak függőségeink, csak mi többnyire nem nézünk velük szembe, csupán más formát találunk a megélésükre. Kevésbé triviálisat, kevésbé sztereotipizálhatót.

Senki nevét nem fogom leírni, sem azt, hogy hol is volt ez a gyűlés, az ő védelmükben. Szeretném, ha az objektivitáson keresztül jutnának mégis közelebb hozzánk.

Ez a férfi nagyon választékosan beszélt, ami meglepett. Elvégre mit mondanak az alkoholistákról? Hogy leépültek, elbutultak, kellemetlenek. De ezt az embert nem volt rossz hallgatni, sőt. Annyira emberközeli volt az, amiről beszélt, hogy ittam a szavait.

Elmondta, hogy túl korán kellett felnőnie. Nagyon ragaszkodott a függetlenségéhez, az életéhez, jól érezte így magát.., aztán a párja bejelentette, hogy terhes. Ekkor szembesült vele, hogy itt már komoly dologról, egy emberi életről van szó, amiért felelősséget kell vállalni.

Ez annyira ijesztő súllyal nehezedett rá, hiszen rettegett, hogy elronthat mindent. És mert érezte, hogy nem attól a nőtől lesz ez a gyerek, aki mellett lennie kéne, nem ő az igazi párja, de már nem menekülhet.

Hozzászólt egy férfi, hogy a kapcsolatok nehezek, és volt olyan partnere, aki szinte belevitte az alkoholista életmódba. Egy nő. Szeretetet akart volna, de most úgy érzi, könnyebb egyedül. A szerelem és a kapcsolat legalább akkora kihívás, mint az ivás. Utóbbit úgy érzi, beteg emberként is könnyebb kezelni. Az első férfi újra felszólalt.

Deres halántékán megcsillant a neon fénye, kockás inget, szürke pólót viselt, lábait maga előtt kinyújtva, szomorúan nézte a kézfejét, közben ezt monda: “még mindig nem adtam fel. Még mindig szeretném, ha szeretnének és én is szerethetnék valakit. Realista vagyok, tudom, hogy nem sok az esélye.” De voltak álmai egy olyan élet után, ami félre vitte.

Megkapó volt. Sorra azok a gondolatok köszöntek vissza, ahogy egyre többen felszólaltak, amiket folyamatosan hallok a rendeléseken. Megpendíti a sikeres közgazdász, az osztályvezető referens, de ugyanúgy a sokszorosan bántalmazott grafikus, az amatőr festőművész és az énekes is. Ugyanazok a gondolatok, szikrák vannak mindannyiunkban, csak másként tudtuk őket kezelni.

Mint amikor követ dobunk az állóvízbe, visszhangot keltettek a kezdő hangok. Egyre többen szóltak hozzá. Nem lehet átadni mindazt, amiről a szavaik szóltak, vagy méginkább azt, ami mögöttük volt.

Mind megfelelésre vágytak és legfőképp szeretetre, s eközben féltek is tőle, akarták a maguk útját járni. Az egyik tag foglalta össze a legszebben az elmondottakat. ” Miközben minden áron kerestem a magam útját, követeltem a függetlenségem, nem vettem észre, hogy ez tett a legmagányosabbá, ez lett az én első, igazi függőségem.

Nem vettem észre, hogy egyre mélyebbre nyomom magam a magányba. Eldobtam lehetőségeket a boldogságra, mert féltem. A nagy függetlenségem valójában gyávaság volt, a félelem a felelősségvállalástól.”

Ez egy óriási igazság. Kedves olvasó, remélem érzed, mekkora súlya van ezeknek a szavaknak. Ezt az embert, aki minden egyes felszólalásakor, csak úgy mint a többiek, elismétli a neve mellett, hogy “alkoholista vagyok”, a közvélemény lenézi. Pedig ez az igazi erő, aki ott ül és ilyen súlyos dolgokat ki tud mondani, fel tud vállalni.

Óriási erő kell ahhoz, hogy valaki felvállalja azt, hogy alkoholista

Hányan élnek még hasonló vágyakkal? Ki ne akarná, hogy szeressék, elfogadják? Ki ne félne a felelősségtől? De az az igazi erő, hogy szembe mer vele nézni, ki meri mondani. Elmondta, hogy ő nem tanult ember, nem tudja, min változtatott volna, ha megvan rá a lehetősége, csak próbálja átadni az érzéseit. Kedves ismeretlen, nem kell hozzá tanultság, hogy átadd, nagyszerű üzenetet mondtál, igazi értéket képviselsz.

Ezeket a szavakat a többség nem meri kimondani, akkor sem ha bársonyhuzatos kanapéban ül, egy rendelőben.

Az ülés után barátságosan odajöttek, érdeklődtek, hogy új tag vagyok-e. Beismerésem után, mi szerint nem, én csak szemlélőként jöttem, nem csappant meg a lelkesedésük. Annyit jegyeztek meg csupán, hogy másként érti a hallottakat, aki tapasztalja ezt a betegséget. Ebben teljesen igazat adok.

Odajött egy férfi, aki korábban beszélt is, szintén nagyon mély dolgokról. “22 évesen kezdtem inni. Mindent elvesztettem, amim volt. De most, 23 hónapja vagyok tiszta, és rádöbbentem, hogy ebben a majdnem két évben sokkal több jót éltem át, mint az elmúlt több, mint két évtizedben előtte.”

Egy másik férfi elmondta, hogy 40 éve nem iszik. Kiderült, ő alapította ezt a gyűlést.

Egy harmadik, amolyan a hajléktalanokhoz hasonló megjelenésű férfi kedvesen odajött, és elmondta, hogy ő 21 éve tiszta, és ezt nagyon jelentősen a csoportnak köszönheti. Szüksége van rá, és érzi, hogy nekik is szükségük van őrá. Ez adja a legfontosabb erőt.

Sokan közülük nem akarják nyilvánosan felvállalni az arcukat, hiszen ezzel mintegy kiadnák magukat.

Csak hallgattam őket és csodáltam. Azt hiszed, kedves olvasó, nekem nem volt olyan időszakom az életben, mikor könnyű lett volna ezen az úton lecsúszni? Dehogynem… nekem is van és volt haragom és bűntudatom, a függetlenségemért ugyanúgy harcolok mint más, csak nem ezzel az eszközzel.

Nem idéztem vissza mindent, de annyit mondhatok, nagyon sokat kaptam ettől az egy órától, képtelenség így átadni. Belegondoltam, milyen ironikus volt a mosolya az egyik oktatómnak, még az egyetemen, aki az AA gyűlések említésekor finoman megvonta a vállát, majd hozzátette:”elvileg hatékony, de szakmailag ez nem teljesen bizonyított.”

Neki és minden tankönyvből terápiázónak üzenem, hogy a 21 éve tiszta résztvevőről minden orvos lemondott, legalább kilencszer került be a súlyos alkoholizmus miatt pszichiátriára, és ez az egyetlen módszer volt, ami igazán segített. Ne a könyvet bújjuk feltétlenül, az embert is lássuk meg mögötte…

Amikor az gyűlés végén felálltunk, körbe állva megfogtuk egymás kezét, és elmondtuk az imát, ami eddig csak filmekből volt ismerős. “Adj erőt elviselni az elviselhetetlent…(…)”.

Ezek az emberek számomra hőssé váltak. Az életük hősévé, akik küzdenek, legalább ott vannak és meghallgatják egymást. Nem jegyeztem meg mindenki arcát, lehet elsétálnék mellettük holnap egy buszmegállóban, és ugyanúgy bevillannának a sztereotípiák.

De ez után az este után azt is hozzá fogom tenni, hogy “lehet még a küzdő kivétel is”. És azt sem fogom elfelejteni, hogy mindannyiunkban megvannak ezek a gondolatok, csak mi már szépen megtanultuk őket maszkolni, letagadni, más függőségbe, messenger-be, vásárlásba, sok hasonló dologba fojtani…

Konzekvenciák:

Ahogy korábban többször elhangzott; ítélkezni könnyű. De kimondani, hogy a viselkedésünk elérkezett arra a szintre, ami már tarthatatlan, még inkább az. Pedig az alkoholizmus gyógyulásának első lépcsője, ha elismerik és egyben el is fogadják betegségüket.

A megelőzés első lépcsője pedig, ha tudatosítjuk önmagunk számára, hogy melyek azok a problémáink, melyek elkerülésére használunk pótcselekvéseket már most is. Ez persze nagyon nehéz folyamat, nincs egérút, csak a szembesülés rideg igazsága. De enélkül fennmarad az elkerülés ördögi köre.

Gondoljuk végig a nehézségeinken kívül azt is, hogy a helyettesítő cselekedet, amit a helyzet megoldásához vezet, milyen szinten tart. Tagadás nélkül, objektíven mérjük fel; például milyen mértékben okoz anyagi nehézségeket havi lebontásban, mennyire tart távol másoktól, mit vesz el tőlünk.

A felismerés ezáltal bővülhet. Egyfajta egyensúlyt kell tudatosan létrehoznunk tagadásaink és a realitás között, csak ezután választhatjuk ki a számunkra működőképes módszert.  Ahogy a régiek mondták, a józan ész hatalma számít mindenek felett, próbáljuk tehát objektív mérlege lenni döntéseinknek.

Akik viszont már most az alkoholizmus jeleit vélik felfedezni magukon, szintén töprengjenek el az előbbieken, és mérlegeljék a további tanácsokat.

Azt szokták mondani, hogy tudják a mértéket, csak egy keveset isznak, de bármikor leállnak. Holott az alkoholbetegség pontosan arról szól, hogy ez a valójában önbecsapó kompromisszum áll a gyógyulás útjába. Ezért fogadkozások helyett, hogy mennyit iszunk, inkább döntsük el, hogy ne legyen első pohár.

Semmilyen eseményen sem szükséges, hogy az alkohol legyen a középpontban

Ezt a döntést ne másokkal közöljük, fogadkozva, hanem saját magunkkal szemben. Ne legyenek hosszú lejáratú ígéretek, hanem aktuális határidők. Ha a következő egy órára megfogadom magamnak, hogy nem lesz első pohár, az már egy jó kiindulás. Innen bővülhet az idő intervallum 24 órára, egy hétre, egy hónapra, és így tovább.

Érdemes minél többször emlékeztetni magunkat, hogy az alkoholizmus gyógyíthatatlan betegség. Nem tudjuk szervezetünk kémiai felépítését megváltoztatni. Egy élő példa erre; egy már 40 éve absztinens AA tag elmondta, hogy hiába tiszta négy évtizede, a mai napig sóvárgást, fokozott nyálelválasztást észlel, ha alkoholról beszélnek előtte. Ahogy a kovászos uborkából sem lehet nyers uborka újra, úgy mi sem tudunk visszaváltozni mértéktartó, szolid társasági ivóvá.

Ez egy ember saját akarata, hogy gyógyulásra szánja el magát. Szüleink, házastársaink kívánságát felülírja az egyéni kívánság. Hiszen az elvonókúra kínnal jár, amit csak erős motivációval lehet átvészelni. Ezért kell az akaratunkat tudatosítani, fejleszteni, elsősorban önmagunk számára.

Ha valaki bajban van már, nem segít, ha bűntudata lesz, ahogy több százszor végiggondolja mi mindent kellett volna másképp csinálnia. Előre kell nézni, a jövőbe.

Sokan azért kezdenek el inni, mert rendezetlen kapcsolataik vannak másokkal, akik iránt többnyire haragot éreznek.  Senki nem érdemel annyit, hogy saját szervezetünket romboljuk érte, ez egy fontos tudatosítási pont. Éljük az életünket, nézzünk előre, és igyekezzünk figyelmen hagyni azt az embert, aki kiválthatta volna belőlünk az önkárosítást.  Ha ilyet tettünk volna miatta, valószínűleg nem építi az életünket. Hagyjuk hátra, aki visszahúz.

Hasznos, ha más tevékenységet választanak a gyógyulófélben lévő alkoholbetegek. Nem elég, ha pusztán az ivást kerüli, mert az emberi agy mindig arra gondol a legtöbbet, amivel a legkevésbé akar foglalkozni.  Fontos a feldolgozás keresése, kezdve a legközelebbi AA gyűlés felkutatásával.

Ezen felül új hobbik kipróbálása (sport, főzés, tánc, mozi, stb.), régi szabadidős foglalkozások felelevenítése , séta, olvasás, régen elhanyagolt dolgok rendezése (pakolás, iratrendezés, stb,), önképzés (pl.: új nyelv tanulása, tanfolyam kezdése). Kimutatták, hogy az önkéntes munka is jó stratégia, hiszen jónak és fontosnak érezzük magunkat ezen keresztül.  A lényeg, hogy ezek közül egyiket se vigyük túlzásba.

Régi szokások folyamatos megváltoztatása is szükséges;pl.:  a hazafelé vivő útvonalé, ha egy kocsma mellett vezet.

Sok-sok tanácsot kaptam és hallottam személyesen a résztvevőktől, hisz ők az igazi tanítómesterek. Első lépésként talán ezeket kellene megfontolni, és ha azt érezzük, hogy ez már nem elég, őket, mint tapasztalati szakértőket és egyben megtartó erőket kell megkeresni.

S addig is, gyűjtsünk erőt és ismételgessük a Lelki béke imáját:

„Istenem, adj lelki békét annak elfogadására, amin változtatni nem tudok;
bátorságot, hogy változassak, amin tudok;
és bölcsességet, hogy felismerjem a különbséget!”

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here